Sokak számára eléggé hardcore lehet a blogom, és egyes megnyilvánulásaim. Talán azt gondoljátok, hogy az életben mindig lesben állok, és ha gyereket látok, akkor azonnal felfalom. Szó sincs erről 🙂
Tény, hogy nem csípem a gyerekeket, viszont szerencsére nagyon nincs is velük gondom, mert a családban egyáltalán nincsenek kisgyerekek (sőt gyerekek se, csak fiatal felnőtt akad, nagyon kicsi a család), és a környezetemben sem, úgyhogy nincs az, hogy kölcsönösen frusztráljuk egymást.
Régebben volt olyan, hogy elmentünk rokonokhoz és mivel én voltam fiatal, ezért számomra ismeretlen okból mindig rámlőcsölték a gyerekeket. Ezt sem értettem soha:
- mindig előadták, hogy mennyire imádják a gyereket,
- DE az első adandó alkalommal lepasszolták, ha volt rá lehetőség.
Banyek, ha én szeretek valamit, akkor azt nem adom oda senkinek :))) Namindegy.
Szóval ilyenkor én mindig próbáltam kedves lenni a gyerekkel és törődni vele, egyrészt mert megsajnáltam – igazságos vagyok, nem ő tehet arról, hogy én nem vagyok gyerekpárti – másrészt meg úgy voltam vele, ezt a kevés időt csak kibírom valahogy. Néha baromi nehéz volt, mert volt olyan rokon, akivel egész nap játszani kellett- na azt nagyon nehezen viseltem, könyörögtem szinte a szüleimnek, hogy mentsenek meg és segítsenek benne, de érdekes, senkinek nem volt hozzá túl sok kedve 😀
Szóval visszatérve az eredeti témára, azért vagyok drasztikus és időnként vulgáris a blogban, mert ha édibédi rózsaszín csillámpóni stílusban írnék, akkor nem értenék meg a téma fontosságát. Csernus doki írta egyszer, hogy azért használ vulgáris szavakat, mert így tudatosítja a másikban a fontos mondanivalót. Nem szó szerint ezt mondta, de ez a lényeg. Na, én is pont ezért csinálom.
Egy biztos, sosem bántanék gyereket és sokkot kapok szinte, amikor látom, hogy más igen. Kállay-Saunders András Running c. klipjét már százszor láttam, mégis minden egyes alkalommal sírok, ha megnézem, pedig amúgy rohadtul nem vagyok egy sírós fajta…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: