Miért van ilyen sok rossz szülő-gyerek kapcsolat?

Egy újabb ellentmondás, ami nagyon feltűnő, mégsem hajlandó senki észrevenni.

Ugyebár mi, gyereket nem akaró nők mindig megkapjuk, hogy a gyerek az élet értelme, család nélkül szegények vagyunk, és a szokásos rizsa.

Viszont…

Ezzel szemben akármerre nézek, mindenhol azt látom, hogy a szülő-gyermek kapcsolatok valami brutálisan rosszak, és nem csak 1-2 esetet látok, hanem sajnos egyre többet!

Ismerőseim közül több arra panaszkodik, hogy a szülei leszarják őt, egyszerűen nem is érdekli őket, hogy mi van vele, sokan már évek óta nem is beszéltek a szüleikkel. És sokszor még ez a jobbik eset. És ha felmegyek a netre, akkor ott is állandóan ilyeneket olvasok.

Tisztelettel kérdezem: ha tényleg ennyire szuper fasza dolog a gyerek, meg a család, akkor miért van ennyi pocsék szülő, miért van ennyi rossz szülő-gyerek kapcsolat?

Hát nem az lenne a logikus, hogy szeretjük a gyerekünket, remek vele a viszony, és ez akkor is így marad, amikor a gyerek már felnőtt, és kirepült a családi fészekből?

Hol normális az, hogy az ismerőseim jelentős százaléka soha nem beszél a szüleivel, mert a szülőt nem érdekli a gyerek, vagy kölcsönösen nem kíváncsiak egymásra? 

Hol normális az, hogy a válás után az apuka új családot alapít, és az előző kapcsolatból származó gyerek(ek) onnantól le van(nak) szarva, mintha sosem lett(ek) volna?

És ezek az emberek azok, akik kioktatnak, ha én nem akarok beállni a sorba és nem akarok gyereket, mert tudom, hogy nem lennék rá alkalmas és sem nekem, sem a gyereknek nem lenne ez jó.

Ezek az emberek, akik azt képzelik, hogy ítélkezhetnek mások felett, ők meglátják a szemedben a szálkát, de a sajátjukban nem veszik észre a bazi nagy gerendát.

Ébresztő, emberek! A gyerekvállalás nem az évezred bulija, hanem sok és komoly felelősséggel, valamint komoly lelki és anyagi terhekkel járó, kibaszottul nehéz feladat. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, az emberek jelentős része elbukik rajta (és most nem az anyagiakra gondolok). Ha osztályozás lenne anyaság/apaságból, az emberek magas százaléka egyszerűen megbukna. Pótvizsga pedig nincs…

Akinek szerető családja van, akivel törődnek a szülei, az becsülje meg, mert ritka kincset kapott.

Aki pedig úgy dönt, hogy szülő lesz, annak igenis kutya kötelessége szeretni az a kurva kölyköt, ha már a világra lökte. Kötelessége törődni vele, mellette állni, tartani vele a kapcsolatot és érdeklődni iránta felnőttkorában is, válás után is. Nem pedig szaporítani a lelki defektes embereket, akiknek a gyerekei még inkább azok lesznek. 

Milyen a jó szülő szerintem?

Olyan, aki szereti a gyerekeit, türelmes, odafigyelő, empatikus. Nem kell tökéletesnek lennie vagy szuperanyuka/apukának. Még az sem tragédia, ha egyszer-kétszer elcsattan egy pofon, amennyiben képes utána bocsánatot kérni, és ezerszer annyi szeretettel ellensúlyozni. Figyeljen oda a gyerekre, tudjon a dolgairól, legyen képben a gyerek iskolai teljesítményét, jegyeit, tanárait, barátait, hobbijait, céljait, vágyait illetően. Mindenről lehessen vele beszélni, akár kényes témákban is bizalommal lehessen hozzá fordulni. Ne akarja a saját akaratát ráerőltetni a gyerekre, de mutasson neki perspektívákat, mondja el a véleményét. Ha több gyerek van, ne mutassa ki, hogy valamelyiket jobban szereti, ne tegyen különbséget köztük, legyen velük igazságos. Arra nevelje a testvéreket is, hogy szeressék egymást. Ha anya, akkor jól nézze meg, miféle apát választ a gyerekeinek. És ha a gyerek már felnőtt, akkor is maradjon szerető szülő. Hát így.

Ha már 1 ember elgondolkodik a soraimon, akkor megérte megírni ezt a posztot.