Cikkszemle 3.

Mai cikkünk, amit elemezni fogunk:

http://bezzeganya.reblog.hu/soha-nem-akarok-gyereket-szulni-kozod

Rengeteg hozzászólás van a cikk alatt, és bevallom, önvédelemből, szándékosan nem olvasom el őket. Elég meleg van, amikor ezeket a sorokat írom, nem akarok agyfaszt kapni a sok idiótától.

A cikkben felsorolt indokok a gyerekvállalás ellen:

– alapvetően nem tartom magam anyatípusnak 

És nemcsak nem tartjuk magunkat annak, de még tudjuk is ezt! Ellentétben sok drágalátos anyukával, aki olyan messze van az anyatípustól, mint ide Paks, de mégis szül és tönkreteszi a gyerekei életét. 

– egyszerűen kimondhatatlan ellenszenvet érzek a kicsi gyerekek (0-12 évesek) iránt gyerekkorom óta

Na ezt akár én is írhattam volna. Sokszor csodálkozom, amikor gyereket nem akarók azt mondják, hogy ők szeretik a gyerekeket. WTF? Engem is nagyon idegesítenek, ami már gyerekkoromban is így volt. Én alapvetően nyugodt gyerek voltam, simán elvoltam egyedül, csendben, sosem értettem, hogy mások miért rohangálnak, őrjöngenek. Bár hozzáteszem, hogy a mi gyerekkorunkban nem is voltak annyira kretén, nem nevelt, csupán állatként tartott gyerekek, mint most.

– visszataszítónak tartom a terhességet, a szülést és a velük járó közbeni és utólagos kellemetlenségeket

Ezzel én is így vagyok, és szerintem a férfiak többsége is így lehet vele, nem véletlen, hogy kialakul náluk a mamma-effektus és képtelenek nőként nézni a feleségükre, és már csak az anyát látják benne. Én megértem őket!

– ez biztos önzőség, de vállalom: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy harmadik fél is részt vegyen állandó jelleggel az életünkben, és 0-24-ben gondoskodnom kelljen róla, illetve hogy nekem ez legyen a legfőbb dolgom x éven keresztül, hogy a gyereket pesztráljam

Szerintem ez egyáltalán nem önzőség, hanem egy teljesen normális igény. Hogy a francba lehet elvárni egy embertől, hogy non-stop együtt legyen egy másik emberrel, nulla szabadidő, nulla szabadság, nulla énidő (ezt a kifejezést most kölcsönvettem az Ördögnórikától)? Én például olyan fajta vagyok, akinek az átlagosnál sokkal nagyobb igénye van az egyedüllétre, és ha ezt nem kapom meg, szó szerint képes vagyok bekattanni. Ha gyerekem lenne, tuti ziher, hogy a diliházban lenne a végállomás…

egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ez miért “fáj” bárkinek is az édesanyámon kívül?

Ép ésszel persze hogy nem is lehet ezt felfogni, de én már rájöttem. Utáljuk a gazdagokat, utáljuk a szépeket, hát hogyne utálnánk azt, aki egy ekkora sz*pásból kimarad? Ezért is próbálják az emberek rávenni a gyerekmenteseket arra, hogy mégiscsak csesszék el az életüket!

Persze ezt senki sem fogja beismerni még magának sem 🙂